Csátalja, 1899. január 7. – Budapest, 1968. december 20.

Értelmiségi családban született, édesapja jegyző. Korán árvaságra jutva Makóra került nagy­bátyjához. Középiskolai tanulmányait itt kezdte meg az állami főgimnáziumban. Az 1912-1913-as tanévet Fiu­méban töltötte, de a kereskedelmi tengerészeti akadémiát látási fogyatékossága miatt nem folytat­hatta. Visszatért Makóra, majd a 6. osztály elvég­zése után felvételét kérte a ciszterci rendbe. Novíciusként egy évig Zircen volt, ekkor vette fel a Vid szerzetesi nevet. Ezt követően az egri katolikus főgimnáziumba került. 1917-ben érettségizett. Tanulmányait a rend hittu­dományi és tanárképző főiskoláján folytatta, de 1918­-ban még felszentelése előtt kilépett a ciszterciták közül. Beiratkozott a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára; újkori világtörténelmet, magyar történelmet és iroda­lomtörténetet hallgatott. 1922-­ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd egy évet a párizsi katolikus egyetemen erkölcsbölcseleti és szociológiai stúdiumokat hallgatott, amit a Frederic Mistralról írt tanulmányáért kapott ösz­töndíj tett lehetővé számára. Hazatérve beiratkozott a budapesti jog- és államtudományi karra, ahol 1928-ban újabb doktorátust szerzett. A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Közgazdasá­g-tudományi Karán 1932-ben, a Jog- és Államtudományi Karon 1935-ben magántanári képesítést szerzett szociál­politikából és társadalombölcseletből. 1927­-ben a genfi nem­zetközi munkaügyi konferencián a Magyarországot képviselő szakértő. 1931-től a Magyar Társadalomtudományi Társulat titkára, majd a Magyar Szociálpolitikai Társaság tagja. 1938-ban a Szent István Akadémia tagjai közé fogadta. Az 1930-as években egye­temi előadásokat tartott, de tudományos tevékenysége mellett újságírással és folyóirat szerkesztéssel is foglalkozott. 1923-tól 1944 októberéig az Új Nemzedék és a Nemzeti Újság belső munkatársa, 1925-től az előb­bi külpolitikai szerkesztője, 1927–1929-ben a Vox Academica szerkesztője. Egy ideig a meginduló Korunk Szavának is szerkesztőbizottsági tagja volt, majd 1935-ben a lapból kiváló Új Kor munkatársa­ival tartott.  1934–­1940 között a Katolikus Szemle felelős szerkesztője. Irányítása alatt megnőtt a folyóirat szociális érzék­enysége. A földkérdésről megjelentetett írásai miatt kibékíthetetlen vitája támadt a konzervatív erőkkel, s ezért felmen­tették szerkesztői tisztségéből. 1938 és 1940 között Vas, majd Komárom vármegye szociális tanácsadója volt. A Magyar Sajtótudományi Társaság tagja volt, 1941-ben a Sajtóka­mara felkérésére átvette a Sajtófőiskola vezetését. 1941–1945 között az Iparügyi Minisztérium sajtó­előadójaként dolgozott.

 A pápai szociális enciklikák és a keresztényszocializmus eszméi sze­rint tájékozódva a harmincas évek elejétől a reformkatolikus írók táborához csatlakozott, akik új lendületet igyekeztek vinni a sajtóba és a közéletbe.  Korszerű katolikus szellemiség, aktív szellemi magatartás és a szociális reformok mellett szálltak síkra. 1938-ban helyszíni tanulmányok nyomán megírta Az új Portugália című monográfiáját, melyben a Quadragesimo anno enciklikában ajánlott új szociális rendi állam salazari kísérletét mutatta be.

 1945-ben kapcsolódott be a közéletbe. 1945–1947 között a Magyar Közlöny jogi és nyomdai szerkesztője. Újságíróként az Új Embernél kezdett el dolgozni, 1946–1947-ben a lap helyettes szerkesztője. 1946 szeptemberében kine­vezték az Egri Érseki Jogakadémián a jogelmélet és jogbölcselet nyilvános rendes tanárának. Az intézmény államosítása után, 1949 májusában állását megszüntették. Politikai nézeteinek, cselekvő keresztény felfo­gásának és személyes kapcsolatainak egyenes kö­vetkezménye volt, hogy csatlakozott a Barankovics István vezette Demokrata Néppárthoz, amelynek meghatározó személyisége lett. 1947. au­gusztus 31-én a Heves és Nógrád–Hont megyei választóke­rületben képviselői man­dátumot szerzett. A Hazánk c. politikai lap felelős szerkesztője, amelyben Pártiskola címmel állandó rovatban jelentkezett írásaival.  1949. februárban ő jelentette be a DNP működésének beszüntetését. A parlament feloszlatása után a katolikus újságírás területére húzódott vissza. 1949 májusától haláláig az Új Ember belső munkatársa, és főmun­katársa, majd 1963-tól felelős szerkesztője a Vigíliának.

1956-ban részt vett a DNP újjászervezésében. Az egypártrendszer eltörlésének bejelentése után Keresztes Sándorral és Székely Imre Kál­mánnal közösen fogalmazták meg azt a kiáltványt, amelyben a kormány tudomására hozták, újjá kí­vánják alakítani a pártot, s lapenge­délyt, valamint helyiségeket igényeltek. Ő lett az is­mét elinduló Hazánk felelős szerkesztője. A lap egyetlen, november 4-i számában A mi roppant fe­lelősségünk címmel és az Új Ember ugyancsak 4-i kiadásában Az igazi forradalom címmel elvi jelentőségű írásokat publikált. 1956. november 4-e után a kiáltvány társszerzőivel együtt írták alá a DNP nevében a Bibó Istvánhoz és K. P. S. Menon indiai követhez köthető memorandumakció kere­tében fogalmazott kibontakozási javaslatot. 1957. október 1. és november 30. között „államellenes tevékenység alapos gyanújával” vizsgálati fogságban volt. Ki­szabadulása után visszatért az Új Emberhez és a Vigíliához. A hatvanas években a vallás, az ateiz­mus, az ideológia, a technika, a szekularizáció té­mái mellett a koegzisztencia és a dialógus kérdéseit vizsgálta.