Az ún. Szrednyij Sztog rézkori műveltség kora, amely a Don–Donyec–Dnyeper vidékének steppei és ligetes steppei övezetében jött létre, de feltehető, hogy egyes csoportjai a Volgától keletre eső területekre is ­el­vándoroltak. Népessége indoeurópai nyelvű lehetett, állattartással, földműveléssel foglalkoztak. A Dnyeper melletti gyereivkai telepen rendkívül sok lócsontot leltek, s ezekről feltételezték, hogy háziasított lovak maradványai, ám ezt igen sokan kétségbe vonják. Egy megalapozatlan feltevés szerint e műveltség az ősi uráliak hagyatéka lenne, amit az a nyilvánvaló tény is cáfol, hogy utódaikat a biztosan ősiráni ­gödör­síros népességben láthatjuk.

Felbomlik az uráli nyelvközösség, tehát ­el­válik egymástól a finnugor alapnyelvet ­beszélő és az ősszamojéd közösség. E ­vélekedésnek az az alapja, hogy a finnugor alapnyelvbe kölcsönszavak kerültek a már szétvált indoeurópai alapnyelv árja (iráni) ágából, amelyek a szamojéd nyelvekben nem mutathatók ki. Mivel az ­indoeurópai nyelvcsalád négy ágra szakadása a Kr. e. 6000 és 4000 között mehetett végbe, ez utóbbi időpont után az uráliak nyelvi egységével már nem számolhatunk. (Jelenleg – hozzávetőlegesen is – csak az uráli nyelvi egység felbomlásának idejét sejthetjük, s e közösség akkori lakóhelyét nevezzük uráli őshazának. Ennek az időszaknak az állapotát jellemzi a ­rekon­st­ruált uráli alapnyelv szókészlete is. Arról viszont csak nagyon bizonytalan sejtéseink lehetnek, hogy mikor alakult ki ez az ősi nyelvi egység. Többen ­fel­téte­lezik, hogy már az őskőkorban, tehát legalább 15–20 ezer évvel ezelőtt. E feltevés azért nem fogadható el, mert az őskőkori életkörülmények – a kis létszámú vándorló vadászközösségek – korában aligha jöhettek létre nagyobb nyelvi közösségek. Erre minden bizonnyal először az átmeneti kőkorban – kb. 10–12 ezer évvel ezelőtt – volt lehetőség. Az uráliak esetében ennek a folyamatnak konkrét idejét és körül­ményeit ma még nem ismerjük. Az látszik talán valószínűnek, hogy az uráli közösség nem a nyelvcsalád tagjai által ma lakott területeken alakulhatott ki, hanem az átmeneti kőkorban délről vándoroltak az Urál vidékére [V. N. Csernyecov]. Ezen a területen lehetett tehát az ún. uráli őshaza. Aligha valószínűsíthetők az ún. „nagy őshazá”-ra vonatkozó elkép­zelések, amelyek szerint az uráli együttélés színhelye a mai Finnországtól az Urálig vagy egészen a Jenyiszejig húzódott volna. Ilyen óriási területen ugyanis elképzelhetetlen bármiféle nyelvi egység huzamosabb ideig való fennmaradása, különösen pedig létrejötte.)

A kelet-európai erdőövezetben Karjalától a Közép-Volgáig elterjedt újkőkori, ún. fésűs-gödröcskés edényművesség ­kultúrá­já­nak kora. Számos csoportja és változata van, s kérdéses, hogy az edénydíszítés alapján valóban egy műveltségbe ­sorol­hatók-e a szóban forgó régészeti emlékek. Mivel a kutatók által szinte egyöntetűen finnugor népiségűnek tartott voloszovói műveltség (→ 3000–1700) feltehetően ebből a kultúrából származik, általában ennek a lakosságát is finnugor nyelvűnek tartják.

Észak-Kazahsztánban, Petropavlovszk környé­kén előkerült rézkori és kora bronzkori botaji leletcsoport kora. A sok szakmai vitát kiváltó leletegyüttesek alapján bizonyíthatónak látszik, hogy e népesség állattartó volt, s itt lehetett a ló ­házia­sításának egyik nyugat-szibériai központja. (E terület a ligetes steppe és a steppe határvidékén fekszik.) Az is egyre ­való­színűbb, hogy az itteni gazdasági ­átala­kulásnak hatása volt a szomszédos ­terü­letek lakosságának életmódjára, így ­fel­tehetően az északabbi finnugor népességére is.

A késő rézkori és kora bronzkori gödörsíros műveltség időszaka, amelynek virágkora a Kr. e. 2950 és 2200 közötti időre esik. Kialakulásában a hvalinszki és a Szrednyij Sztog kultúra (→ 4900–3500) játszotta a legfontosabb szerepet. Népessége főképpen állattartással foglalkozott. A ­törté­nelem folyamán ők népesítették be először a nyugat-ázsiai és a kelet-európai steppevidéket. Valószínűleg mozgékony állattartásukkal magyarázható, hogy ­őseik sírjait földhalmokkal (kurgánokkal) jelölték. A Volga és Urál folyók vidékén lévő keleti szállásaikról nyugat felé vándoroltak, egészen a Tiszáig. Az ő temetkezéseik az Alföldön is látható kunhalmok. (Halottaikat zsugorított testhelyzetben egyszerű sírgödrökbe temették, majd az ­elő­kelő elhunytak fölé hatalmas földhalmot emeltek.) Valószínűleg ­indo­európai (talán ősiráni) nyelvet beszéltek. A ­tőlük északabbra lakó finnugor ­nép­csoportokkal ­fel­tehetően nem tartottak fenn intenzív kapcsolatokat, ezeknek legalábbis nem maradt régészeti nyoma.

Felbomlik a finnugor nyelvi egység: a finn-­permiek és az ugorok elődei elváltak egymástól. Az előbbiek minden bizonnyal az Uráltól nyugatra, az utóbbiak pedig attól keletre éltek.

Az ugor együttélés kora, amikor az obi-­ugorok (vogulok, osztjákok) és a magyarok elődei még nagyjából egy nyelven beszéltek és közös szállásterületen éltek. Régebben az volt az általános felfogás – s részben még ma is az –, hogy az ugor ­együttélés színhelye az északi tajga ­öve­zetében volt. Az újabb kutatások fényében azonban egyre inkább az a valószínűbb, hogy ez délebbi területen, a ­nyugat-szibé­riai erdővidék, a ligetes steppe és a steppe északi sávjában lehetett. Így válik csak érthetővé, hogy az ugorok a Kr. e. II. évezredben jórészt már termelő gazdálkodással, állattartással és földműveléssel foglalkoztak, amit az ugor kori lovas terminológia s más ugor kori nyelvi adatok is igazolnak. (Ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló, harmadfű ló. Ekkori ­ős­iráni átvétel a szekér, nemez, tehén szavunk, amelyek kétségtelen bizonyságai a juh- és szarvasmarhatartásnak, horol szavunk pedig az ugor kori földművelés emlékét őrzi.) A későbbi időben azonban az obi-ugorok olyan északi földrajzi környezetbe kerültek, ahol nem lehetett termelő gazdálkodást folytatni. Nagyon valószínű továbbá, hogy az ugor közösségen belül az ­elő­magyarok a közös szállásterület déli részén éltek.

Nyugat-Szibéria – az ugorok lakhelyének – rézkora és kora bronzkora, amely a délebbi földrajzi övezetekben korábbra, az ­észa­kiakban későbbre tehető. Az ­Ob-­vidéki ­erdős tundra, tundra és a tajga északi övezetében: 2100–1500. A Tobol alsó szakaszánál, ahol a fésűs ­edény­díszítés a jellemző: 2100–1700. A Tobol Tyumeny-vidéki ­sza­kaszánál: 3100–1700. A Tobol–Iszety ­vidékén: 3100–900. Az Ob–Tom–Narim-vidéken: 2500–1700. Az északabbi területeken az újkőkori hagyományokat folytató fésűs és fésűs-gödröcskés edénydíszítés a jellemző, délebbre ­pedig az ún. fércdísz és szurkált vonaldísz.

A felső-Volga-vidéki voloszovói régészeti műveltség kora. Korábban úgy vélték, hogy a Káma–Volga vidékéről vándoroltak nyugatra, a legújabb kutatások azonban arra mutatnak, hogy e műveltség a Felső-Volga vidékén alakult ki s innen terjedt kelet felé. A néptörténeti kutatásokból csupán az tűnik egyértelműnek, hogy a voloszovóit követő bronzkori kultúrákat (csirkovói, ­pozdnya­kovói, kazányi) minden bizonnyal a volga–­kámai finnugorság elődei hozták létre. ­Későbbi emlékei megtalálhatóak a Volga mindkét partján, egészen a Káma torkolatvidékéig. Korai, kialakulási fázisát (3000–2500) protovoloszovói korszaknak nevezi a szakirodalom. A népesség döntően természeti gazdálkodással foglalkozott (halászat, vadászat, gyűjtögetés), kiváló minőségű, retusált és csiszolt kőeszközöket, kőből formált ember- és állatalakokat készített, Kr. e. 2000 táján azonban nyomát találjuk a primitív földművelésnek és a fémművességnek (öntőtégelyek, réztárgyak).

A Káma-vidéki rézkori műveltség kora. A kutatók többsége ma már több csoportra, illetve kultúrára tagolja. A korábbi időszakban (Kr. e. 3500–2500) a ­novoilju­kovói és a bori műveltséget különítik el. Mindkettő helyi gyökerű. Az előbbire a fésűs edénydíszítés különböző változatai (pl. az ún. „zászlódísz”) a jellemző, az utóbbira a fésűs-gödröcskés és a farkasfog díszítés. Ezekkel szemben a garinói (2500–1500) műveltség népessége valószínűleg jövevény lehetett ezen a területen s rövid idő alatt asszimilálta a helyi lakosságot. A helyi eredetű népesség kizárólag természeti gazdálkodást folytatott, fémtárgyakat sem állított elő. Az állattartásnak és a fémművességnek csupán a garinói kultúrában találjuk halvány nyomait. ­Fel­tehető, hogy éppen ez lehetett az oka itteni térhódításuknak.