Az oldalon lévő Célzott keresés használatával, illetve a bejegyzések alatt található címkék segítségével könnyen megtalálhatja az Ön által keresett kronológiát

A felső-Volga-vidéki fatjánovói műveltség kora. A népesség a Dnyeper vidékéről vándorolt északra, termelő gazdálkodást, ­főként állattartást folytattak. Kiválóan megmunkált, csiszolt kőeszközöket használtak, és már jelentős fémművességük volt. Indoeurópai nyelvet beszéltek, szerepük lehetett a termelő gazdálkodás és a fémművesség elterjedésében a szom­szédos finnugorság körében. (→ 2000–800)

Az abasevói régészeti műveltség kora. Emlékei (halomsíros temetők, telepek) a Don-­ vidéken, a Középső Volga vidékén és a Dél-Urál körzetében kerültek elő. Népessége valószínűleg ebben a sorrendben vándorolt délről északabbra, majd keletre. E vándorlásra többféle magyarázat van. Minden bizonnyal indoeurópai nyelvűek v­oltak, fejlett fémművességgel és termelő gazdálkodással rendelkeztek. Jelentős hatást gyakoroltak az északon szomszédos voloszovói és Urál-vidéki finnugor lakosságra. (→ 3000–1700)

Nagyjából ekkor bomlik fel a finn–permi nyelvközösség (→ 3500–3000), amelyből kiválik a permi közösség (a zürjének és votjákok ősei által beszélt nyelv).

A Volga–Káma-vidéki finnugorok déli szomszédai hozzák létre a Volga-vidéki poltavkai műveltséget. Népessége minden bizonnyal a gödörsírosok (→ 3600–1900) utódai, steppei állattartók.

A balánovói régészeti műveltség kora. Emlékeit a Volga jobb partján, főként a mai Csuvas Köztársaság területén tárták fel. Fejlett földművelő és állattartó gazdálkodást folytató népesség. Igen nagy hatással voltak a tőlük északra élő finnugorok termelő gazdálkodásának kialakulására és megszilárdulására.

Az ugor népesség (a magyarok és az obi-­ugorok elődei) déli szomszédságában ­ál­talános feltevés szerint ősiráni nyelvet ­beszélő nép jelenik meg. Többen bennük látják az árják elődeit, akik a Kr. e. II. évezred közepén az iráni fennsíkra, majd Indiába vándoroltak, s ezzel magyarázzák ­itteni eltűnésüket is. Ez a népesség hagyta hátra az Urál–Tobol folyóközben előkerült szintastai leletcsoportot. Településeik centrális, kör alakú alaprajzúak voltak (Szintasta, Arkaim), amelyeket erődfallal vettek körül. Halomsíros temetőik sírgödreiben többszintű faszerkezetet ácsoltak. Az előkelők s az egykori harcosok ­sírjaiba ­el­temették a kétkerekű harci ­szekereket, valamint a felszerszámozott lovakat is. A ligetes steppén élő népesség jól szervezett társadalomban élt, ­föld­műveléssel és állattartással foglalkozott, hatalmát a harci szekerező egységekből álló hadserege biztosította.

Hasonló nyelvű és származású népesség hagyhatta ránk a Szamara környéki Volga-vidéken feltárt, ugyanerre az időre keltezhető, ún. potapovkai típusú temetőket is, ahol a ­sírokban szintén szekérmaradványokat és lócsontokat leltek. Feltételezik, hogy az abasevóiak utódai lehettek. (→ 2100/­1500–1600/1500) (E bronzkori ­művelt­ségek koráról meg kell jegyezni, hogy az itt használt hagyományos kronológiával szemben a radiokarbon-eljárással ­kiala­kított időrend általában jó kétszáz évvel korábbra keltezi e leletcsoportokat.)

Nyugat-Szibéria java bronzkorának első ­szakasza. A Jekatyerinburg és Nyizsnyij ­Tagil környéki kelet-uráli régióban lévő koptjáki emlék kora: 1600–1400. Az Ob–Irtis-vidéki tajga fésűs-gödröcskés (vagy preszuzguni) műveltsége: 1500–­1200. Az Irtis és a Felső-Ob közötti déltajgai és ligetes steppei területen a szamuszi műveltség. (→ 1600/1500–­1300/­1200)

A steppei gerendasíros bronzkori műveltség kora. Népessége zömmel a poltavkaiak utóda. (→ 2000–1700) A Volga és Urál folyók közti steppéken alakul ki, később észak és nyugat felé terjeszkedik, egészen a Dnyeperig. Halottaikat boronafallal ­bélelt sírgödrökbe temették (innen a műveltség elnevezése), majd föléjük föld­halmot emeltek. Állattartók voltak, fejlett bronzművességgel, széles körben elterjedt a szekerezés és a lovaglás. (Sírjaikban szekereket és felszerszámozott lovakat leltek.) A Kr. e. 1500–1200 közötti meleg és száraz ­időjá­rási periódusban észak felé vándoroltak, mélyen behatoltak a finnugor népességű pozdnyakovói és kazányi (→ 1600/1500–­ 800) területekre, jótékony hatással voltak az itteni állattartás és fémművesség fejlődésére, a bronzkor végére azonban – amikor az időjárás hidegebbé és csapadékosabbá vált – e pásztorközösségek ­vissza­húzódnak a déli steppékre.

Az ugoroktól délre, a nyugat-szibériai és ­kazahsztáni steppevidéken alakult ki az ún. andronovói régészeti műveltség. Óriási ­te­rületre terjed ki az Urál hegységtől a ­Jenyiszej folyóig. A műveltség kezdetét egyes kutatók mintegy 300 évvel korábbra teszik. A legkorábbi és legnyugatabbi ­csoportja a petrovkai (Kr. e. 1700–1500), amelynek lakossága erődített településeken élt, zsugorított helyzetben eltemetett halottai fölé földhalmot emelt. Az alakuli csoport (Kr. e. 1500–1300) területén már nincsenek erődített telepek. A keleti határait a Jenyiszejig előretoló fjodorovkai csoport (Kr. e. 1500–800) jellemzője a hamvasztásos temetkezés. Mindhárom csoport termelő gazdálkodást folytatott, főképpen vándorló, pásztorkodó állattartást. Igen nagy hatást gyakoroltak a szomszédságukban élő népekre, így az északi és keleti szomszédságukban élő ugorokra és szamojédokra is. A peremterületeken ún. andronoid kultúrák (→ 1300–800) alakultak ki, bizonyára ezek közé tartozott a ­nyugat-­szibériai ugor műveltség is. Az ­androno­vóiak minden bizonnyal ősiráni nyelvűek lehettek. Díszítőművészetük hatása még az obi-ugor népművészetben is kimutatható. Valószínű, hogy az obi-ugor hitvilág nagyszámú iráni eleme is az andronovóiaktól származik.