Az oldalon lévő Célzott keresés használatával, illetve a bejegyzések alatt található címkék segítségével könnyen megtalálhatja az Ön által keresett kronológiát
A felső-Volga-vidéki fatjánovói műveltség kora. A népesség a Dnyeper vidékéről vándorolt északra, termelő gazdálkodást, főként állattartást folytattak. Kiválóan megmunkált, csiszolt kőeszközöket használtak, és már jelentős fémművességük volt. Indoeurópai nyelvet beszéltek, szerepük lehetett a termelő gazdálkodás és a fémművesség elterjedésében a szomszédos finnugorság körében. (→ 2000–800) Az abasevói régészeti műveltség kora. Emlékei (halomsíros temetők, telepek) a Don- vidéken, a Középső Volga vidékén és a Dél-Urál körzetében kerültek elő. Népessége valószínűleg ebben a sorrendben vándorolt délről északabbra, majd keletre. E vándorlásra többféle magyarázat van. Minden bizonnyal indoeurópai nyelvűek voltak, fejlett fémművességgel és termelő gazdálkodással rendelkeztek. Jelentős hatást gyakoroltak az északon szomszédos voloszovói és Urál-vidéki finnugor lakosságra. (→ 3000–1700) Nagyjából ekkor bomlik fel a finn–permi nyelvközösség (→ 3500–3000), amelyből kiválik a permi közösség (a zürjének és votjákok ősei által beszélt nyelv). A Volga–Káma-vidéki finnugorok déli szomszédai hozzák létre a Volga-vidéki poltavkai műveltséget. Népessége minden bizonnyal a gödörsírosok (→ 3600–1900) utódai, steppei állattartók. A balánovói régészeti műveltség kora. Emlékeit a Volga jobb partján, főként a mai Csuvas Köztársaság területén tárták fel. Fejlett földművelő és állattartó gazdálkodást folytató népesség. Igen nagy hatással voltak a tőlük északra élő finnugorok termelő gazdálkodásának kialakulására és megszilárdulására. Az ugor népesség (a magyarok és az obi-ugorok elődei) déli szomszédságában általános feltevés szerint ősiráni nyelvet beszélő nép jelenik meg. Többen bennük látják az árják elődeit, akik a Kr. e. II. évezred közepén az iráni fennsíkra, majd Indiába vándoroltak, s ezzel magyarázzák itteni eltűnésüket is. Ez a népesség hagyta hátra az Urál–Tobol folyóközben előkerült szintastai leletcsoportot. Településeik centrális, kör alakú alaprajzúak voltak (Szintasta, Arkaim), amelyeket erődfallal vettek körül. Halomsíros temetőik sírgödreiben többszintű faszerkezetet ácsoltak. Az előkelők s az egykori harcosok sírjaiba eltemették a kétkerekű harci szekereket, valamint a felszerszámozott lovakat is. A ligetes steppén élő népesség jól szervezett társadalomban élt, földműveléssel és állattartással foglalkozott, hatalmát a harci szekerező egységekből álló hadserege biztosította. Hasonló nyelvű és származású népesség hagyhatta ránk a Szamara környéki Volga-vidéken feltárt, ugyanerre az időre keltezhető, ún. potapovkai típusú temetőket is, ahol a sírokban szintén szekérmaradványokat és lócsontokat leltek. Feltételezik, hogy az abasevóiak utódai lehettek. (→ 2100/1500–1600/1500) (E bronzkori műveltségek koráról meg kell jegyezni, hogy az itt használt hagyományos kronológiával szemben a radiokarbon-eljárással kialakított időrend általában jó kétszáz évvel korábbra keltezi e leletcsoportokat.) Nyugat-Szibéria java bronzkorának első szakasza. A Jekatyerinburg és Nyizsnyij Tagil környéki kelet-uráli régióban lévő koptjáki emlék kora: 1600–1400. Az Ob–Irtis-vidéki tajga fésűs-gödröcskés (vagy preszuzguni) műveltsége: 1500–1200. Az Irtis és a Felső-Ob közötti déltajgai és ligetes steppei területen a szamuszi műveltség. (→ 1600/1500–1300/1200) A steppei gerendasíros bronzkori műveltség kora. Népessége zömmel a poltavkaiak utóda. (→ 2000–1700) A Volga és Urál folyók közti steppéken alakul ki, később észak és nyugat felé terjeszkedik, egészen a Dnyeperig. Halottaikat boronafallal bélelt sírgödrökbe temették (innen a műveltség elnevezése), majd föléjük földhalmot emeltek. Állattartók voltak, fejlett bronzművességgel, széles körben elterjedt a szekerezés és a lovaglás. (Sírjaikban szekereket és felszerszámozott lovakat leltek.) A Kr. e. 1500–1200 közötti meleg és száraz időjárási periódusban észak felé vándoroltak, mélyen behatoltak a finnugor népességű pozdnyakovói és kazányi (→ 1600/1500– 800) területekre, jótékony hatással voltak az itteni állattartás és fémművesség fejlődésére, a bronzkor végére azonban – amikor az időjárás hidegebbé és csapadékosabbá vált – e pásztorközösségek visszahúzódnak a déli steppékre. Az ugoroktól délre, a nyugat-szibériai és kazahsztáni steppevidéken alakult ki az ún. andronovói régészeti műveltség. Óriási területre terjed ki az Urál hegységtől a Jenyiszej folyóig. A műveltség kezdetét egyes kutatók mintegy 300 évvel korábbra teszik. A legkorábbi és legnyugatabbi csoportja a petrovkai (Kr. e. 1700–1500), amelynek lakossága erődített településeken élt, zsugorított helyzetben eltemetett halottai fölé földhalmot emelt. Az alakuli csoport (Kr. e. 1500–1300) területén már nincsenek erődített telepek. A keleti határait a Jenyiszejig előretoló fjodorovkai csoport (Kr. e. 1500–800) jellemzője a hamvasztásos temetkezés. Mindhárom csoport termelő gazdálkodást folytatott, főképpen vándorló, pásztorkodó állattartást. Igen nagy hatást gyakoroltak a szomszédságukban élő népekre, így az északi és keleti szomszédságukban élő ugorokra és szamojédokra is. A peremterületeken ún. andronoid kultúrák (→ 1300–800) alakultak ki, bizonyára ezek közé tartozott a nyugat-szibériai ugor műveltség is. Az andronovóiak minden bizonnyal ősiráni nyelvűek lehettek. Díszítőművészetük hatása még az obi-ugor népművészetben is kimutatható. Valószínű, hogy az obi-ugor hitvilág nagyszámú iráni eleme is az andronovóiaktól származik. |