A kelet-európai szkíta műveltség kora. (→ 800–600) A minden bizonnyal óiráni nyelvet beszélő szkíták a Fekete-tengertől északra elterülő és a Kubán-vidéki steppéken éltek, de uralmuk alá hajtották a környező népeket is, amelyek ­szállás­területére is kisebb számban beköltöztek, többek között az Alföldre is. Igen tagolt társadalomban éltek, feltehető, hogy létrejött náluk a nomád típusú államiság is. Fejedelmeik és előkelőik sírjai fölé hatalmas halmokat emeltek (Csertomlik, Szoloha, Tolsztaja Mogila stb.). E rendkívül gazdag mellékletekkel ellátott sírokat ­általában már a ­régebbi időkben ­kira­bolták, de még a megmaradt leletek is az ún. állatstílusban ­fogant szkíta ­ötvös­művészet páratlan gazdagságát szemléltetik. A szkíták ugyan alapvetően nomádok ­voltak, de számos népcsoportjuk földművelő volt, jelentős mennyiségű ­gabonát szállítottak a görögöknek. Sok nagy alapterületű, földsáncokkal és árokkal körülvett erődített településük, a Dnyeper torkolatánál pedig valóságos – nomád jegyeket viselő – városuk is volt. Területüket Kr. e. 300 és 200 között a ­keletről jött szarmaták foglalták el, ezt követően a szkíták nagy része a Krím félsziget steppei területeire menekült, s itt egészen Kr. u. 300-ig fennmaradtak, itteni ­fővárosuk Neapolis volt. Történelmük, életmódjuk és hitviláguk sok részletét a ­tör­ténetírás atyja, a görög Hérodotosz (kb. Kr. e. 484–426) műve őrizte meg az utókor számára. (A középkorban az ­európai történetírás egyöntetű felfogása szerint minden keletről jött nép [hunok, avarok, ­ma­gyarok] Szkítiából indult nyugati ­vándor­útjára. Ezt a nézetet veszi át a magyar Anonymus [→ 1210 körül], Kézai Simon [→ 1282–1285 körül] és a későbbi krónikaírók is. Innen táplálkozott később a magyarok szittya eredetének tudálékos elmélete is, amely a hun eredet mítoszával fonódott egybe.)

A szarmaták uralma az eurázsiai ­steppe­vidék jelentős részén. Történelmüket négy vagy öt fázisra osztja a kutatás. A korai időszakban a dél-Urál-vidéki steppéken, a Volga alsó szakasza mentén és az Azovi-tengertől keletre éltek. Kr. e. 400 és 300 között jelentős tömegeik vándoroltak a Dél-Uráltól a Volgához, majd 300 és 200 között a Fekete-­tenger északi partvidékére, ahonnan kiszorították vagy leigázták a szkítákat. A szkítákhoz hasonló nomád ­élet­módot folytattak, hasonlóak voltak fegyvereik, öltözködésük és művészetük is, amely a korban elterjedt, ún. állatstílus egyik ­változata volt. Az írott források és a ­fel­iratokon ránk maradt nevek alapján a két nép nyelve is hasonló, óiráni jellegű volt. Előkelő halottaik sírjai fölé ők is hatalmas földhalmokat emeltek (az eddigi ­leggaz­dagabb a Kr. e. 4. századi filippovkai kurgán), de Kelet-Európában már nagyon gyakran a korábbi réz- és bronzkori ­kur­gánokba ásták sírjaikat. Időszámításunk kezdete után több hullámban az Alföldre is beköltöztek (jazigok, roxolánok), itt azonban nomád életmódjuk jelentősen ­átalakult, a népesség zöme ­falu­lakó földművelővé vált. A Dél-Uráltól keletre eső pusztákon élő szarmaták valószínűleg ­közvetlen szomszédai voltak az ősmagyarságnak, de az is meglehet, hogy a kutatók által szarmatáknak tartott itteni csoportok egy része a nomád ősmagyarság közössége volt.

A nyugat-szibériai ligetes steppén, a Tobol és bal oldali mellékfolyói (Iszety, Miasz, Uj) mentén létrejött gorohovói régészeti műveltség kora. Népessége ugor nyelvű ­lehetett, földműveléssel és állattartással foglalkozott. Halottaik sírjai fölé kis földhalmokat emeltek. A műveltség nagyon sok vonásában a szomszédos ­szargatkai kultúrához hasonló, népessége zömmel a szargatkaiakéba olvad be.

Az Ob alsó szakaszának és mellékfolyóinak tágabb körzetében elkülönített ­uszty-­poluji vaskori régészeti műveltség kora. Az Ob Poluj nevű mellékfolyója torkolatánál feltárt névadó erődített településen földbe mélyített házakat figyeltek meg, de a délebbi ­területeken felszíni lakóházak is előfordulnak. Maga az uszty-poluji település felhagyása után a környék ­lakos­ságának áldozóhelye, szent ligete lett. Igen nagy számban kerültek elő faragott csont- és faeszközök. E művészi faragványok egyrészt a helyi arktikus hagyományokat, másrészt a déli steppei állatstílus jegyeit hordozzák. V. N. Csernyecov ­fel­tevése szerint a műveltség halász-vadász népessége két elemből ­tevődött össze: a helyi uráli nyelvű ­reliktum­népességből és a Középső-Irtis vidékéről ideköltözött déli jövevény lakosságból. Úgy vélte, hogy e két népelem keveredése nyomán alakult ki az obi-ugorok egy része, ­főként az osztjákok egyes csoportjai.

Az Irtis–Isim–Tobol-vidéki szargatkai műveltség kora. Népességében egyre több ­kutató az ősmagyarokat véli, s feltételezi, hogy itt lehetett a magyar őshaza, ahol az önálló ősmagyar etnikum kialakult. A szargatkaiak is halomsíros temetőket hagytak hátra, egy-egy halom alatt talán családi közösségek nyugszanak. Az ­elő­kelő család- vagy nemzetségfő sírját fával bélelték, és gazdag mellékletekkel bocsátották túlvilági útjára az elhunytat. A leggazdagabb temetkezés az Omszk közelében lévő, az időszámításunk kezdete körüli időre keltezhető rozsgyesztvenkai temetőben került elő. Az itt fellelt tárgyak erős déli kapcsolatokra utalnak. A közép-ázsiai szaka, az Urál-vidéki ­szarmata, majd az ázsiai hun hatás is ­erősen érezhető a műveltség területén. A lakosság földművelő-állattartó gazdálkodása a déli területeken erős nomád hatásokat mutat (sertést például alig tartottak). A déli területsávban lakók bizonyára áttértek a nomád vagy félnomád ­állat­tartásra. (→ 800–600) A késői időszakban a népesség nagy része – főképpen a ­mozgékonyabb életmódot folytatók – az Urál nyugati oldalára vándoroltak, ahol a kusnarenkovói kultúra létrehozóit ­lát­hatjuk bennük. (→ 550–750)

Az Ob–Tom–Narim folyók környéki erdős-­mocsaras területeken kialakult kulajkai régészeti műveltség kora, amely később óriási területeken terjedt el a Felső-Ob, a Felső- és Középső-Irtis, Baraba és az ­Alsó-Ob vidékén. Népességét a kutatás főként ősszamojédnak véli, de ­perem­területein más népcsoportok, elsősorban az obi-ugorok elődei is élhettek. (→ 500–900)

Hérodotosz nevezetes történeti művében (IV, 22) a szkíták szomszédságában megemlíti a jürka nevű népet is, amely az ­erdőkben lovon, kutyával vadászik. A magyar történeti irodalomban e népet többen az ugorokkal, vagy egyenesen az ősmagyarokkal azonosították, mivel az orosz középkori források a vogulok és az osztjákok lakóhelyét Jugrának vagy Jugriá­nak nevezték, s néha ezzel a névvel illették a ­kora­beli Magyarországot is. Ez utóbbi név azonban nem fordul elő a forrásokban a Kr. u. 11. század előtt, ezért aligha azonosítható a Hérodotosz által említett névvel.

Az Altaj hegységben feltárt, ún. „fagyos kurgánok” kora (Pazirik, Ak-Alaha). A ­magashegyi klímaviszonyok miatt a fából készült sírkamrákba befolyt csapadék megfagyott, s a rövid nyarak idején nem olvadt fel, így a sírokban lévő szerves anyag is meg­őrződött. Megmaradtak az ún. állatstílusban fogant fafaragványok, a rátétdíszes, pompás nemezszőnyegek, az emberek és lovak tetemei, jól láthatók ­az ősi tetoválások. Itt tárult fel először az egykori nomád előkelők sírokba mentett hihetetlen gazdagsága, a korabeli művészet remek alkotásainak teljes skálája. Az egyik paziriki sírban a temetési szekér ­darabjait is meglelték. Az egykor itt élő ázsiai szkíták halottaikat a téli szállásaik környékén helyezték örök nyugovóra.

Erre az időre keltezhető a Balhas-tótól délre, Dél-Kazahsztánban feltárt Isszik nevű kurgánban lelt ­rend­kívül gazdag szaka temetkezés is. Az egykori nomád fejedelmet arannyal gazdagon ékesített ruhában temették el. (Ezért kapta a szakirodalomban az „aranyember” nevet.) A sírban lelt ezüstcsészén ­rovásszerű, viszonylag hosszú felirat van, amit azonban még nem fejtettek meg.

Kr. e. 4. századra keltezhető az 1990-es évek végén a dél-uráli steppén, Orenburg közelében feltárt, ugyancsak rendkívül gazdag mellékletű filippovkai szarmata halomsír. Az arany- és ­ezüst­tárgyakban bővelkedő mellékletből különösen figyelemre méltóak az eddig páratlan szarvasszobrok, amelyekből 26 darabot találtak. Fából faragták ki az állatok alakját, majd vékony aranylemezzel fedték azok felületét. A filippovkai ­ötvös­tárgyak átmeneti stílust képviselnek az ­európai és a paziriki emlékek között.