Tovább az elektronikus kiadványokra
Tovább az Eseménytárra

 

 

A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.

A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.

A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.

A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.

A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.

A kazár kagán és környezete ekkoriban veszi fel a zsidó hitet. E meglepő tettével ­bizonyára kifejezte függetlenségét mind az arab kalifátustól, mind a bizánci kereszténységtől, s egyben meg is kívánta akadályozni, hogy bármelyik nagy hódító szomszédja befolyást gyakoroljon a vallás ­révén birodalmára. Az új vallást – legalábbis a kezdeti időszakban – csupán az uralkodói elit követte, a kaganátus lakói továbbra is pogányok maradtak, vallásuk az ősi sámánhit fejlettebb változata, az ún. tengrizmus volt.

A baskíriai Szterlitanak városában ­épít­kezési munkák idején csak kis részben ­meg­mentett temető valószínű kora. (A ­sírokból előkerült ezüst- és aranydirhemeket – amelyek többségét ékszerként hordták – 712 és 771 között verték.) Két sírból a honfoglaló magyarokéhoz hasonló arany és ezüst szemfedő lemez került elő, s a ­temetési szokások ismert részletei is arra engednek következtetni, hogy talán a ­keleten maradt magyarok egyik ­nyugvó­helye lehetett.

Az egykori volgai bolgár fővárostól, Biljártól (ma: Tatarisztán) nem messze előkerült Bolsije Tigani-i temető valószínű kora. Főként a temetkezési szokásokban olyan jelentős egyezések vannak a honfoglaló magyar temetőkkel (ezüstszemes ­halotti szemfedők, részleges lovas temetkezések stb.), hogy joggal tételezi fel a kutatás: e nyugvóhely a keleten maradt magyarok egyik temetője. A feltárt 145 sírból csak 56-ot tettek közzé az ásatók, amelyek – minden jel szerint – a temető korai csoportjához tartoztak. A későbbi sírok több tekintetben különböznek ettől, az eltérés okát azonban jelenleg nem lehet ­meg­állapítani. A sírokban előkerült, ­ruha­díszként használt iráni és arab pénzeket 600 és 900 között verték. A temető nincs teljesen feltárva. (Történetileg nem lényegtelen, hogy a lelőhely nagyjából arrafelé helyezkedik el, ahol 1236-ban Julianus barát a keleti magyarok egy ­közös­ségének nyomára akadt.)

Az Urál hegység és a Volga folyó közt élő magyarság valamilyen okból kettészakad (ez valószínűleg kapcsolatban lehetett a 730-as évek arab–kazár háborúinak következményeivel és a volgai bolgárok ­hon­foglalásával), s ennek következtében a magyarság zöme a Volgán átkelve a ­Don-­vidéken, a Kazár Birodalomban ütött új szállást.

Ebben az időben telepednek le a délről érkezett onogur-bolgárok legkorábbi csoportjai a Volga és a Káma egybeszakadásától kissé délre eső területen. Ma ismert legkorábbi temetőjüket Bolsije Tarhani falu mellett tárták fel, s nagyjából 750–850 közé keltezhető. Az itt általános részleges lovas temetkezés (amikor az elhunyt ­mellé a ló koponyáját, lábcsontjait és ­bőrét temetik) igen hasonlít a honfoglaló magyaroknál is megfigyelt szokásra. A későbbi ­tankejevkai temető (800–1050) már a bolgárok és helyi finnugor népesség összeolvadásáról tanúskodik (pl. megjelennek a ­Káma-vidékre jellemző ezüst ­halotti maszkok), s az is lehetséges, hogy keleten maradt magyarok is temetkeztek ide.

A Kazár Kaganátus fennhatósága alatt élő, ún. szaltovói (szaltovó-majaki) régészeti műveltség kora. E műveltség hatalmas ­terü­letet foglal magában az Al-Dunától a Volga-­vidékig, a Kaukázustól a Kámáig. Szűkebb értelmezésben azonban a Volga – ­Don – Donyec – Észak-Kaukázus – Kubán vidéke és a Krím félsziget tartozik ide. Mivel több nép emlékanyaga, számos ­változata van, a népi sokszínűséget elsősorban a temetők rítusbéli különbségei mutatják. A szaltovói kultúra kialakulása számos előzményre megy vissza a 6–7. században. Mivel nagyjából 750 és 850 ­között a magyarság is ezen a területen élt, az ő régészeti hagyatékuk is része e műveltségnek. Részese volt a magyarság annak a megtelepedési folyamatnak is, amely e területen a 8–9. században lejátszódott. Zömmel ezt tükrözik a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai is, amelyek a szomszédságukban élő onogur-bolgárok és a kazárok nyelvéből ­származhatnak. (→ 550 után)

A Kaukázuson át vezetett arab hadjáratok következtében a hegylánc északi sávjában élő iráni nyelvű alánok (a szarmaták utódai, akik évszázadokkal ­korábban a veszélyessé vált steppéről a hunok elől húzódtak a hegyekbe) a Don–Donyec vidékének ligetes steppei övezetébe költöznek, ahol folytatják korábbi földművelő életformájukat. Ők és a velük együtt élő onogur-bolgárok voltak a szaltovói régészeti műveltség (→ 740/750–950) legjelentősebb népi összetevői. Minden bizonnyal ezeknek az alánoknak a ­nyel­véből származnak a magyar nyelv alán kölcsönszavai.

A jeles arab hadvezér, Marvan vezette hadjáratban az arabok súlyos csapást mérnek a kazár haderőre. A kagán a Volga bal partján észak felé menekül, Marvan a ­másik parton követi, majd a folyón ­át­kelve döntő csapást mér a kagáni seregre. A végső összeomlást a kazár uralkodó csak úgy kerülheti el, hogy – mint a későbbiek mutatják, színleg – áttér a muzulmán hitre.

A kazár–arab küzdelmek ritka fordulata: a kazárok jelentős győzelmet aratnak az arab hadak felett.

Az arabok a kazárok új fővárosát (a muszlim forrásokban több néven is említett Itilt) ostromolják.