A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  V. N. Csernyecov elmélete szerint az ősi uráli népek ebben az időben vándoroltak fel délről (a Káspi- és az Aral-tó vidékéről) az Urál hegység keleti oldalához. (Feltevése pontról pontra ugyan nem igazolható, de az újabb eredmények ehhez igen közeliek.) (→ Kr. e. 5000–3000) | A Sigir-tó partján, Jekatyerinburg környékén feltárt települések kora. A tőzegbányászás alkalmával a 19. század végétől kerültek elő a többrétegű ősi település leletei. A tőzegesedés miatt jól megőrződtek a szerves anyagból (fából, csontból) készült tárgyak is. A fából faragott, díszes nyéllel ellátott ivócsanakok, sí- és szántalpak, evezők, nyilak, állat- és emberfigurák közül különleges leletnek számít egy 5,3 m magas emberszobor, amely az átmeneti kőkorból származik. (A radiokarbon-keltezés szerint a 7900-as–7800-as évekből.) | A baltikumi átmeneti kőkori Kunda-kultúra kora. Az itt feltárt tőzegtelepen lelt fa- és csontfaragványokat rokonították az 1950-es években az Urál keleti oldalán feltárt sigiri tőzegtelep (® 8000–300) hasonló faragványaival, s ebből az uráli ősnépesség nyugat–keleti, illetve kelet–nyugati vándorlására következtettek (Idreko, Brjuszov). Az újabb lelőhelyek feltárásával e feltevés értelmét veszítette, mivel kiderült, hogy hasonló faragványok több más lelőhelyen is előfordulnak e korban, így nem feltétlenül kell a két lelőhelyet egymással származási kapcsolatba hozni. Igaz, a kundai vonások egészen az Észak-Urálig nyomon követhetők. | A zürjénföldi vimi és a kámai átmeneti kőkor időszaka. Az előbbin feltárt Visz nevű tőzegtelep igen gazdag leletanyagot szolgáltatott (sí- és szántalpak, íj, nyílvessző és egyéb fa- és csontfaragványok). Északon különösen a Vicsegda folyó völgye gazdag átmeneti kőkori emlékekben. A településeken tűzhellyel ellátott, négyszögletes alakú lakóházak maradványait figyelték meg. | A volga–okai átmeneti kőkori butovkai műveltség kora, amely az ún. posztszvidéri kultúrák egyike. László Gyula az őskőkori szvidéri műveltség e keleti ágának területén vélte az uráli őshazát. | A Dél-Urál nyugati és keleti oldalán két különböző késői mezolitikus (átmeneti kőkori) műveltség nyomai maradnak ránk (romanovkai–ilmurzinói, illetve jangelkai). Mindkettő erős déli (Káspi-vidéki, közép-ázsiai) jegyekkel rendelkezik. Ez bizonyára arra utal, hogy népességük délről húzódott az Urál vidékére. A szakirodalomban mindkét csoporttal kapcsolatban felmerült, hogy a még együtt élő uráliak hagyatéka lehet. A Jekatyerinburg közelében feltárt Nyizsnaja Makusa nevű településen sátorszerű, kerek alaprajzú, favázas lakóház nyoma került elő. Ez az épület az obi-ugorok későbbi kúpos kunyhójára, a csumra emlékeztet. | A Pecsora völgyében a közép-Urál-vidékiekhez hasonló őskőkori leletek és településnyomok jelennek meg. | Az Urál hegység késő őskőkori barlangjainak kora. (Kapovaja, Medvezsja, Cseremuhovo, Ignatievo.) Közülük a Kapovaja pescsera (baskírul: Sulgan Tas) nevű barlang falait az őskőkorban színes rajzokkal díszítették, amelyek a híres nyugat-európai barlangrajzokhoz hasonlóak. A falakon itt is állatalakok sorjáznak. | Az első őskőkori emlékek (ún. Szeleta típusú leletek) zürjénföldön, a Pecsora folyó völgyében. | Trónra lép Imre király fia, III. László király. A gyermek király nevében András herceg kormányoz. (Konstancia özvegy királyné fiával és híveivel együtt hamarosan Ausztriába menekül.) |