A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  Az ún. szejma–turbinói bronzok elterjedésének kora. Az ón és réz ötvözetéből készült kiváló minőségű bronztárgyakat (késeket, lándzsákat, tokosbaltákat, vésőket stb.) főként a névadó két temetőben, a Perm melletti turbinóiban és a Nyizsnyij Novgorod közelében feltárt szejmaiban találták. E tárgyak öntőmintái azonban Kelet-Európában ismeretlenek, s ekkoriban itt s az Urálban sem bányásztak ónt. Az elemzések beigazolták, hogy az ón az Altaj hegységből származik, a hasonló tárgyak öntésére szolgáló minták is Szibériában, a mai Omszk és Tomszk közötti területen elhelyezkedő szamuszi bronzkori műveltség (→ 1600/ 1500–1300/1200) településein láttak napvilágot. A kutatók feltevése szerint a nyugat-szibériai népesség csoportjai – akik lótartók voltak (a szejmai kés markolatán két felkantározott ló szobrocskája látható) – a jelzett időszak elején tették meg a hosszú vándorutat Európába, s később a helyi – zömmel finnugor nyelvű – lakosságba olvadtak be. Fémművességi hagyományaikat a volga–kámai finnugorság folytatta tovább. | Az ugoroktól délre, a nyugat-szibériai és kazahsztáni steppevidéken alakult ki az ún. andronovói régészeti műveltség. Óriási területre terjed ki az Urál hegységtől a Jenyiszej folyóig. A műveltség kezdetét egyes kutatók mintegy 300 évvel korábbra teszik. A legkorábbi és legnyugatabbi csoportja a petrovkai (Kr. e. 1700–1500), amelynek lakossága erődített településeken élt, zsugorított helyzetben eltemetett halottai fölé földhalmot emelt. Az alakuli csoport (Kr. e. 1500–1300) területén már nincsenek erődített telepek. A keleti határait a Jenyiszejig előretoló fjodorovkai csoport (Kr. e. 1500–800) jellemzője a hamvasztásos temetkezés. Mindhárom csoport termelő gazdálkodást folytatott, főképpen vándorló, pásztorkodó állattartást. Igen nagy hatást gyakoroltak a szomszédságukban élő népekre, így az északi és keleti szomszédságukban élő ugorokra és szamojédokra is. A peremterületeken ún. andronoid kultúrák (→ 1300–800) alakultak ki, bizonyára ezek közé tartozott a nyugat-szibériai ugor műveltség is. Az andronovóiak minden bizonnyal ősiráni nyelvűek lehettek. Díszítőművészetük hatása még az obi-ugor népművészetben is kimutatható. Valószínű, hogy az obi-ugor hitvilág nagyszámú iráni eleme is az andronovóiaktól származik. | A steppei gerendasíros bronzkori műveltség kora. Népessége zömmel a poltavkaiak utóda. (→ 2000–1700) A Volga és Urál folyók közti steppéken alakul ki, később észak és nyugat felé terjeszkedik, egészen a Dnyeperig. Halottaikat boronafallal bélelt sírgödrökbe temették (innen a műveltség elnevezése), majd föléjük földhalmot emeltek. Állattartók voltak, fejlett bronzművességgel, széles körben elterjedt a szekerezés és a lovaglás. (Sírjaikban szekereket és felszerszámozott lovakat leltek.) A Kr. e. 1500–1200 közötti meleg és száraz időjárási periódusban észak felé vándoroltak, mélyen behatoltak a finnugor népességű pozdnyakovói és kazányi (→ 1600/1500– 800) területekre, jótékony hatással voltak az itteni állattartás és fémművesség fejlődésére, a bronzkor végére azonban – amikor az időjárás hidegebbé és csapadékosabbá vált – e pásztorközösségek visszahúzódnak a déli steppékre. | Nyugat-Szibéria java bronzkorának első szakasza. A Jekatyerinburg és Nyizsnyij Tagil környéki kelet-uráli régióban lévő koptjáki emlék kora: 1600–1400. Az Ob–Irtis-vidéki tajga fésűs-gödröcskés (vagy preszuzguni) műveltsége: 1500–1200. Az Irtis és a Felső-Ob közötti déltajgai és ligetes steppei területen a szamuszi műveltség. (→ 1600/1500–1300/1200) | Hasonló nyelvű és származású népesség hagyhatta ránk a Szamara környéki Volga-vidéken feltárt, ugyanerre az időre keltezhető, ún. potapovkai típusú temetőket is, ahol a sírokban szintén szekérmaradványokat és lócsontokat leltek. Feltételezik, hogy az abasevóiak utódai lehettek. (→ 2100/1500–1600/1500) (E bronzkori műveltségek koráról meg kell jegyezni, hogy az itt használt hagyományos kronológiával szemben a radiokarbon-eljárással kialakított időrend általában jó kétszáz évvel korábbra keltezi e leletcsoportokat.) | Az ugor népesség (a magyarok és az obi-ugorok elődei) déli szomszédságában általános feltevés szerint ősiráni nyelvet beszélő nép jelenik meg. Többen bennük látják az árják elődeit, akik a Kr. e. II. évezred közepén az iráni fennsíkra, majd Indiába vándoroltak, s ezzel magyarázzák itteni eltűnésüket is. Ez a népesség hagyta hátra az Urál–Tobol folyóközben előkerült szintastai leletcsoportot. Településeik centrális, kör alakú alaprajzúak voltak (Szintasta, Arkaim), amelyeket erődfallal vettek körül. Halomsíros temetőik sírgödreiben többszintű faszerkezetet ácsoltak. Az előkelők s az egykori harcosok sírjaiba eltemették a kétkerekű harci szekereket, valamint a felszerszámozott lovakat is. A ligetes steppén élő népesség jól szervezett társadalomban élt, földműveléssel és állattartással foglalkozott, hatalmát a harci szekerező egységekből álló hadserege biztosította. | A balánovói régészeti műveltség kora. Emlékeit a Volga jobb partján, főként a mai Csuvas Köztársaság területén tárták fel. Fejlett földművelő és állattartó gazdálkodást folytató népesség. Igen nagy hatással voltak a tőlük északra élő finnugorok termelő gazdálkodásának kialakulására és megszilárdulására. | A Volga–Káma-vidéki finnugorok déli szomszédai hozzák létre a Volga-vidéki poltavkai műveltséget. Népessége minden bizonnyal a gödörsírosok (→ 3600–1900) utódai, steppei állattartók. | Nagyjából ekkor bomlik fel a finn–permi nyelvközösség (→ 3500–3000), amelyből kiválik a permi közösség (a zürjének és votjákok ősei által beszélt nyelv). | Az abasevói régészeti műveltség kora. Emlékei (halomsíros temetők, telepek) a Don- vidéken, a Középső Volga vidékén és a Dél-Urál körzetében kerültek elő. Népessége valószínűleg ebben a sorrendben vándorolt délről északabbra, majd keletre. E vándorlásra többféle magyarázat van. Minden bizonnyal indoeurópai nyelvűek voltak, fejlett fémművességgel és termelő gazdálkodással rendelkeztek. Jelentős hatást gyakoroltak az északon szomszédos voloszovói és Urál-vidéki finnugor lakosságra. (→ 3000–1700) |